Inglis Károly emlékére

Most vesztettem el először olyan családtagot, akihez érzelmileg erősen és alapvetően kötődtem: a mendei - anyai - nagyapámat, Inglis Károlyt. 77 éves volt, születésnapja (augusztus 1.) után 12 nappal halt meg. Szerencsés vagyok, ha lehet ilyet mondani, hogy harmincöt évesen fordult elő velem ez először. Amikor az apai nagyszüleim meghaltak nem éreztem fájdalmat, de nyílván megviselt, viszont azt hiszem inkább apám miatt. Mester nagyapámat, vagyis MS1-et 1998. szeptember 14-én egy esős hétfő kora délután azonosítottam a Thököly Étterem előtt, amikor egy troli alá szorulva vesztette el életét. Aztán nagyanyám halt meg 91 évesen 2001-ben december elején, aztán ugyanabban az évben pár hét múlva karácsonykor első lányom anyai nagyapja ment el. Hirtelen. Azóta nem temettünk. Most igen kétszer is két héten belül: Eszterem nagymamáját, aztán most nagyapámat. Születésnapjuk után. Két és fél évesen neveztem el őket - a mendei nagyszüleimet - Kicsinek és Nagynak. „Kicsi” a nagyanyám „Nagy” a nagyapám - volt.

Sírtam-e, fájt-e a halála és a temetés? Fel voltam rá készülve. Az ilyenre fel kell készülni. Élete utolsó három-négy hónapjában nagyon rosszul volt, látszott, hogy meg van ijedve, fél és retteg a haláltól. Többször vigasztaltam és puszilgattam, simogattam, hogy nem kell félni, nem lesz baj, minden rendbejön majd. Mi mást mondhattam volna? Amikor először lett rosszul nagyon kb. négy hónapja és bementem hozzá a kórházba, nagyon kiborultam és sírtam a kocsiban, persze. A szemével azt mondta, hogy meg hamarosan meg fog halni és nagyon-nagyon fél, a teste pedig feladta és összeesett volt. Aztán, amikor voltam nála otthon, mendén látogatni, akkor is sírtam. A vécében, hogy ne lássa. De látta szerintem rajtam, akármennyire próbáltam viselkedni, de nem ment. Iszonyúan kötődtünk egymáshoz. Hiányzik és annyira szeretnék vele lenni... A temetésen már egy egymilliószor lejátszott helyzetet éltem végig, tehát nem volt egyáltalán se nem nehéz, se nem fájdalmas. Szörnyű volt.

Nulla éves koromtól azt hallgattam tőle, hogy „sose nősülj meg”. Amikor nagyobbik lányom Mester Sára megszületett, akkor egy kicsit zavarta, hogy ez mégis hogy néz ki, hogy van egy gyerek és nincs házasság, és mondtam is neki, hogy „nade 28 éve hallgatom, hogy sose nősüljek meg!” Aztán békénhagyott igen hamar ezzel a kérdéssel. Amikor feleségül vettem Esztert és mondtam neki, hogy megtaláltam a boldogságot, olyan nő mellett, akire mindig is vágytam azt mondta, hogy becsüljétek meg egymást.

Jöjjenek a közhelyek. Nem tudom elképzelni, hogy nincs többé, nem lesz ott Mendén, amikor lemegyek és nem tudok vele beszélni. Már nem fáj, hanem egyszerűen felfoghatatlan, hogy nincs ott fizikailag. És persze egyszer mindenki meghal. Nagyon hiányzik és nagyon szerettem őt, a drága édes nagyapámat. Egész pici koromtól nagyon közeli volt a kapcsolatunk pedig a nyaralásokon és egy-két gyerekvigyázáson kívül nem sokat voltam vele. Felnőtt koromban - nagyjából az elmúlt 16-17 évben - sokat jártam le mendére, amikor csak tehettem ott aludtam. Persze volt, hogy csak félévente fordult elő, volt, hogy onnan jártam be egy hétig minden reggel és este vissza. Ott mindig megnyugodtam. Imádtam őt és nagyon hiányzik nekem.

Asztalos volt a szakmája - rendkívüli érzelmi intelligenciával megáldva. Járta a kocsmákat, mindenki szerette. Hrabali figura volt, némi tót beütéssel - persze, hogy a cseh kultúra iránti rajongásomban az ő személyének igen nagy volt a szerepe. A temetésén rengetegen voltak, nagy mennyiségű és sok koszorú, pedig nem volt „meghirdetve”. Az egész falu szerette őt. Szeretett a haverokkal lenni és szerette a nőket is. Végtelenül jóindulatú volt és kedves, de nagyon maccsó.

Egyszer beállított két alak egyik reggel hozzá, hogy „na Karcsi bácsi itt a két liba, amiket tegnap már megvett a kocsmában!” Nem emlékezett rá egyáltalán, hogy hogyan történt az adás-vétel...

Olcsó after shave és melós illat, a melós táska fűrésszel, vésővel és kalapáccsal. A Teleki tér környékén nyomta negyven évig az ipart. Minden reggel fél ötkor kelt 1,200 méter séta az állomásig, 45 perc vonat be, délután-este ugyanez vissza. De volt, hogy spiccesen ment haza taxival. Mendére (35 km pesttől...) Az oviban egyszer asztalos is voltam farsangon. Totózott szinte egy egész életen át. Kollektív szelvényeken játszott.

Azt kérte évekkel ezelőtt is már, hogy oda temessük, ahonnan jól látja a falut a stinglickertből - így hívta a temetőt - a hegyoldalba. Odakerült. Nagyanyám keservesen és nagyon mélyről jövően sírt, amikor Mende Nagy a föld alá került. Pedig nem volt jó házasságuk. Sok veszekedés, balhé, kocsma, balhé, veszekedés...

A cigit koporsószögnek hívta - meg is rövidítette az életét a dohányzás.

El kell fogadni ezt az egészet, mást nem tehetek.